Érdekességek Venezueláról

Ebben a fejezetben megpróbálom összefoglalni venezuelai tapasztalataimat. Sajnos annyira nem tudok kimerítő lenni, mint általában, mivel a program annyira sűrű volt, hogy sokszor az alvás rovására kellett blogot írnom, és kevés alkalmam volt az aktuális bejegyzéssel párhuzamosan a zárófejezetet is írni, ahogy egyébként szoktam. Három hetet töltöttem itt, azt gondolom, hogy aki az egész országot látni szeretné, az még plusz két-három hetet szánjon rá. Ennyi idő alatt megismerhető a Karib-tenger partja, amit én teljesen kihagytam, valamint az Amazonas dzsungele, amire ezúttal szintén nem került sor, de az Amazonas egyébként is megér majd egy külön utat.

A „Venezuela” szó jelentése „kis Velence” (Venecia / Venezuela), ami onnan ered, hogy mikor a spanyolok először kötöttek ki a Maracaibo-tó környékén, a tavon cölöpökre épült házakat találtak.

A rendszerről

A politikai rendszerről nem írnék sokat, többek között azért, mert nem hiszem, hogy értenék hozzá annyit, hogy hiteleset tudjak mondani. Caracasban egyszer elkapott a helyi sajtó is és interjút akartak velem készíteni a politikai helyzetről, de inkább nem nyilatkoztam, fő a békesség. A taxisom a caracasi reptérre menet azt mondta, hogy régebben ugyan nagyon Chavez-párti volt a nép, de ez megváltozott, mégpedig azért, mert mindenki érzékeli, hogy – a propaganda ellenére – nagy a baj, ezért fordulhatott elő az a korábban elképzelhetetlen helyzet, hogy a jobboldal nyerte a választásokat. Megpróbálom szinte szó szerint visszaidézni, amit mondott, hozzátéve, hogy ez ugyan csak egy vélemény, de egy taxisofőré, nem egy bankigazgatóé. „Sok éven keresztül megpróbálták itt bevezetni a szocialista rendszert, de végül nem sikerült. És mindig azok az emberek hangoztatják leginkább, hogy a gazdaságot tönkretevő szocializmus milyen jó, akiknek a legkevesebb van. Voltál már Kubában? Én tavaly voltam, életemben először. Havannában az utcán beszédbe elegyedtem egy öregemberrel. Vagy egy órán keresztül taglalta nekem, hogy a [szocialista] forradalom micsoda előnyökkel járt, és, hogy a nemzetnek abból mennyi haszna származott, és, hogy minden milyen jó, mennyit tett Fidel Castro a népért. Aztán, mikor már nagyon erősködtem, hogy tovább kell mennem, kért tőlem öt pesót, hogy kenyeret vehessen magának. És ez az ember a forradalmat élteti annak ellenére, hogy nincs mit ennie!”

A taxis azt is elmondta, hogy Venezuelában komoly gond, hogy alig van ipari termelés. Az ország abból él, hogy olajat ad el, és mindent importál, pedig elvileg volna lehetősége termelni. Szinte hihetetlen, de igaz: az üzemanyagért olyan alacsony összeget kell fizetni, hogy mondhatni, ingyen van. Nem véletlen, hogy a „benzinezés” a határ mentén az egyik legvirágzóbb iparág. Roger mesélte az Orinoco deltában, hogy érkezésem előtt vett három hordó benzint (600 litert) 1, azaz egy euróért! Mikor visszaértünk a csónakkal, épp láttuk, ahogyan – a katonák szeme láttára – csónakra rakodják a hatalmas benzines hordókat. „Ez mind Brit Guyanába megy a folyón keresztül. A katonák csónakonként száz dollárt kapnak, és részletesen nyilvántartják, hogy hány csónak ment ki és érkezett, nehogy esetleg valaki ne fizessen. És tudod mi lenne, ha feljelenteném őket? Pukk!” – mondta mosolyogva, miközben pisztolyt formált a kezével.

 

Chávez szerelmei 1 

Chávez szerelmei 2

Chávez szerelmei 3

 

„Az a baj,” – mondta egy másik alkalommal Roger, „hogy mivel Venezuela mindent bolívar fuertében akar fizetni, aminek nincs értéke, nem képes a hiteleit fizetni, és csak az American Airlines-nak 680 millió dollárral tartozik. Egyre kevesebb légitársaság repül Caracasba, mert Caracas sosem fizet. Ha nem jönnek a repülők, nem jönnek a turisták. Kolumbiába, Costa Ricába özönlenek a vendégek, de Venezuelába alig jönnek, hiába a rengeteg látnivaló. A bankkártyahasználat problematikus, sok a rablás, a katonák zaklatják a külföldieket, nem csoda, hogy nem jönnek.” A másik dolog az, hogy erősen korlátozva van az állampolgárok keményvalutához jutása. Aki külföldre akar menni, előzetesen írásbeli kérelmet kell beadjon (csatolva a repülőjegyet), és annak jóváhagyása után vehet legfeljebb kétezer ötszáz dollárt – állami árfolyamon. Nem csoda, hogy az emberek mindent megtesznek a valutáért.

Wifit minden caracasi lakosnak! 

Caracas főterét is Chávez-feliratok díszítik 

Vigyázat, Bolívar továbbra is éberen figyel!

A komoly katonai jelenlét meglehetősen furcsa. Az országutakon nagyjából tíz-húsz kilométerenként, illetve a városok, falvak kijáratánál mindenhol katonai ellenőrzőpontok vannak. Az autóknak áthaladáskor le kell engedniük az ablakot. A gépfegyveres katonáknak látszólag mindenhez joguk van: átnézik az iratokat, a rakományt, leszállítják az embereket a buszról, stb. Az egyenruhások átlagéletkorát legfeljebb 23 ére becsülöm. Ninoska mondta egyszer megvetően, hogy ezek csak gyerekek fegyverrel. Mivel a boltokban nincs élelem, ha épp érkezik egy szállítmány, hosszú sorok alakulnak ki az üzlet előtt. Ilyenkor az üzlet csak akkor nyit ki, ha legalább a rendőrség, de inkább a katonaság is jelen van, nehogy elszabaduljon a pokol. A katonák jelenléte természetesen a korrupció melegágya, elég csak a katonai „felügyelettel” folytatott hallatlan mértékű üzemanyagcsempészetre gondolni. Hogy mi értelme van a rengeteg katonát az utcán tartani, nem pontosan tudom, mert külső ellenség nyilvánvalóan nem fenyeget. Arra tudok inkább tippelni, hogy az egész színjáték csak a lakosság megfélemlítését szolgálja.

Muszáj szót ejtenem Chávezről, mert amennyire látom, hiába halt meg 2013-ban, szelleme még mindig kísérti az országot. Az ország tele van Chávez arcképeivel, őt éltető plakátokkal és graffitikkel. Utóbbiak kapcsán állítólag úgy mentek a dolgok, hogy ha valaki őt éltető mázolmányt készített, azt lefényképezte és a fotót beküldte a kormányzatnak, pénzjutalomban részesült. Így nem csoda, hogy szinte mindenhol ilyen falfirkák láthatók. A kedvencem az általam csak „Chávez tekintete” névvel illetett mázolmány volt mindenféle szöveg nélkül. Egy tekintet mindenek felett. Ninoska mesélte, hogy Cháveznek voltak úgynevezett „tapsolóemberei”, azaz olyanok, akik az ország minden szegletébe elkísérték, és a beszédei során tapsoltak és éljeneztek. Persze nem ingyen, hanem teljes koszt/kvártélyért és fizetésért. Ez is rengetegbe került az államnak. Sok Chávez él! feliratot is láttam a falakon. Mindettől függetlenül, az emberekkel beszélgetve az volt az érzésem, hogy Chávez inkább csak szerette volna, ha ennyire szereti a nép, de a valóságban azért nem rajongtak érte olyan sokan. A halálát követően pedig még kevesebben rajonganak érte. Nem lennék meglepve, hogy amint a jobboldal rendesen teret nyer (azaz eltávolítják Chávez követőjét, Maduro elnököt a hatalomból), a Chávezt éltető szabadtéri plakátok és graffitik is szép lassan eltűnnének…

Pénzért festették...

Sabanetában, Chávez szülőfalujában

Balra Chávez, jobbra meg valaki...

Közlekedés

Ciudad Bolívarban mondta Martin, hogy a tömegközlekedés legnagyobb problémája az, hogy egyszerűen nincs elég busz, a meglévők pedig nem jutnak alkatrészhez. Nem lehet autógumit kapni. Mint mondta, még akkor sem adja kölcsön az autóját senkinek, ha jól megfizeti, mivel egy autógumi olyan drága (400 € körül), hogy többet veszít, mint amennyit nyer. Valószínűleg a buszhiány az oka annak is, hogy a buszjegyeket csak az indulás napján lehet megvásárolni, és bizonyos buszokra szinte azonnal elfogynak, vagy jegyüzérek vásárolják fel azokat, hogy kétszeres áron eladják. Az utak egyébként rendszerint elég jó minőségűek, de itt is igaz az, hogy minél alacsonyabb rangú egy út, annál rosszabb minőségű az aszfalt. Ami érdekes, hogy sokszor a legváratlanabb helyeken találhatók fekvőrendőrök, látszólag a puszta közepén, csak úgy, cél nélkül. Ilyenkor persze jön a satufék, hiszen senki nem engedheti meg magának, hogy megsérüljön a futóműve, netán a gumija… A fekvőrendőrök mellett persze mindig áll alaki, aki kávét, ételt vagy bármi egyebet árul. Vasút egyébként gyakorlatilag itt sincs, akár a többi dél-amerikai országban, csak Caracas környékén meg talán Ciudad Guayanában vannak sínek, javarészt teherszállításra.

Buszra várakozók Caracasban

Pénz, árak

Venezuela hivatalos fizetőeszközét, a bolívar fuertét (BsF) Chávez elnöksége alatt vezették be a hatalmas infláció megállítására, szerintem kevés sikerrel. A régi pénzösszegekből levágtak négy nullát, úgy kapták meg az új összegeket. Szeretném meghatározni, mennyi a BsF-HUF árfolyam, de ez rendkívül nehéz, mert a hivatalos árfolyam köszönőviszonyban sincs a valósággal, a feketepiaci ár pedig folyamatosan változik. ha abból indulunk ki, hogy 1 EUR = 500 BsF, és 315-ös EUR-HUF árfolyammal számolunk, akkor 1 HUF = 0,63 BsF. De ez természetesen csak egy pillanatnyi állapot, utazásom után két-három hónappal, netalán egy évvel is lényeges különbség lehet az árakban. 

A 2013-ban kiadott útikönyv azt írta, hogy sokan még a régi pénzben számolnak, és például 25 bolívar helyett 250.000-et mondanak. Nos, ha így haladnak a dolgok, hamarosan ugyanott tartanak majd, mint a pénzreform előtt. A reptéri taxit például az útikönyv 250 BsF összegben határozta meg, míg én 2016 év elején már 5000 BsF összeget fizettem. Ez hússzoros árnövekedés alig három év alatt. Ez minden más, csak nem normális. A legérdekesebbnek egyébként azt találtam, hogy egyes dolgok például olyan olcsók voltak, hogy mikor az árat megmondták, vissza kellet kérdeznem, mert nem hittem a fülemnek. Egyszerű példa a reptéren: Egy félliteres víz 25-100 BsF, egy normál méretű pizza 2500 BsF. Én egy tenyérnyi méretű pizza calzonét rendeltem, az is 650 BsF volt, azaz még mindig huszonhatszor annyiba került, mint a víz. Nálunk, ha pl. telefonon rendelsz egy pizzát, a pizza (mondjuk) 1500 Ft, egy mentes víz meg 250, azaz hatszor drágábba pizza. Biztosan vannak mesterségesen alacsonyan tartott árak. Ilyen például a tömegközlekedésé Caracasban (egyirányú jegy: 8 BsF, oda-vissza jegy 16 BsF), tízalkalmas jegy: 36 BsF). Tekintettel arra, hogy az üzemanyag gyakorlatilag ingyen van, mindenfajta folyékony üzemanyagot igénylő utazás kifejezetten olcsó (Ciudad Bolívar – Santa Elena buszjegy egy 583 km-es útra 2000 BsF). Körülbelül száz forintért tele lehet tankolni az autót. Tényleg. A kutakon 91-es és 95-ös oktánszámú benzint lehet tankolni.

Egy liter 0,097 BsF, azaz alig több, mint 1 Ft!

Ételek, italok

A helyzet az, hogy aki Venezuelában finomat szeretne enni, annak – ha az élelmiszerhiányt nem számítjuk – nem lesz nehéz dolga, főleg Caracasban. Sült húsok, tengeri halak és tenger gyümölcsei, szárnyasok minden mennyiségben. Grillcsirke szinte minden utcasarkon akad. Korábbi dél-amerikai tapasztalataimmal egyezően az ételek nem fűszeresek, általában csak sózottak. A helyiek sokszor hívják saját konyhájukat kreol konyhának (cocina criolla). A húsok mellé rizst, fekete babot és mindenféle nálunk is kapható vagy helyi zöldséget fogyasztanak, rendszerint főve. A nagy zöld főzőbanánt persze sütik. A „rendes” ételek mellett a gyorsételek is rendkívül népszerűek. Az empanada és az arepa alapvető ételek, az autóbuszpályaudvarokon szinte mást nem is ehet az ember, csak ilyesmit. Méridában „pastel” néven is árultak valamiket, de pontosan ugyanolyanok voltak, mint az empanada, nem is értettem, miért van más nevük. A fővárosban láttam McDonald’s és Burger King éttermeket is, és állítólag a nagyobb városokban szintén megtalálhatók a kapitalizmusnak ezen előretolt állásai. Akárcsak Argentínában és Uruguayban, Venezuelában is sok a szarvasmarha, ahol pedig sok a szarvasmarha, ott a tejtermelés is jelentős. Minden útszélen kapni a friss fetasajtot, és Mérida környékén sok helyen füstölt sajtot is kínáltak. Ennek ellenére érdekesnek találtam, hogy tejet viszont alig, vagy szinte egyáltalán nem lehetett kapni. Érthetetlen…

Venezuelában az édesszájúak is megtalálják a számításukat. A pultokban édes péksütemények sora várja sorsa beteljesedését, és gyümölcsös, krémes sütemény is sok van. Csokoládét alig láttam, és azok is mind belföldiek voltak. Semmilyen külföldi márka (Snickers, Milka, stb.) nem kapható. Az egész országban ugyanazt a hat-hétféle csokit láttam. Érdekesképpen Oreo keksz van.

Aki evés után inni kíván, bizony nem fog szomjazni. Tisztított víz vagy ásványvíz, sokféle gyümölcsital, és a nemzetközi üdítőmárkák termékei közül lehet válogatni. Tejet egyetlen alkalommal láttam, egyébként csak tejporból nyerik. Alkoholos italok közül sört ittam a legtöbbet, és a Zulia márka ízlett a legjobban. De Polar márkájút is többet ittam. Egy sör Venezuelában alapvetően 0,22l, azaz egy otthoni pikkoló, de létezik nagyobb kiszerelésű is. Bor szinte nem is volt, legfeljebb chilei, égetett szesz viszont annál inkább, kiváltképp helyi készítésű rum. Nemzetközi italmárkákat szinte nem is láttam. Smirnoff vodka volt. Érdekesképpen sört, és általában alkoholt nagyon kevés helyen lehetett vásárolni. Volt viszont alkoholmentes malátasör, amit otthon német importként lehet kapni (Vitamalz néven.) 

Érdekességek:

- Caracasban ismerkedtem meg a percárussal. Az egyik utcasarkon két nő üldögélt egy műanyag asztalkánál, az asztalon egy kis doboz, benne olcsó, egyszerű mobiltelefonok. Az asztalon egy nagy cédula: egy perc öt erős bolívar. Kérdésemre a hölgyek elmondták, hogy amolyan „nyilvános telefonként” tevékenykednek, csak éppen mobiltelefonokkal: ha valaki szeretne felhívni egy számot, beüti az egyik telefonba, telefonál, majd annyi percet fizet, amennyit beszélt. És senki ne gondolja, hogy ilyesmire nincs kereslet, ezek a hölgyek nyilván nem véletlenül ültek ott!

- Venezuelában minden minisztérium a „Néphatalmi Minisztérium” nevet viseli, azaz van például Néphatalmi Külügyminisztérium (Ministerio del Poder Popular para Relaciones Exteriores), Néphatalmi Egészségügyi Minisztérium (Ministerio del Poder Popular para Salud), stb.

- minden csak spanyolul van kiírva, semmilyen más nyelven nincs se felirat pl. múzeumban, se tájékoztató pl. metróban vagy egyébként; legalább társalgási szintű spanyol nyelvtudás nélkül senkinek nem ajánlom, hogy Venezuelába utazzon, kivéve, ha utazási irodával megy, és van spanyolul beszélő idegenvezető 

- a távolsági buszos utazások során jegyvásárláskor meg kell adni a nevet és a személyi igazolvány (útlevél) számát; a listát a sofőr indulás előtt leadja 

- három éve egyszer már értekeztem a latin-amerikai spanyol rejtelmeiről, de muszáj ismét utalnom rá, hogy bizony egy magyar szóra több spanyol változat van, és mikor hogy használják őket. A Bolívar Múzeumban például úgy kérdeztem meg, hogy hol a mosdó, hogy „Dónde están los servicios?”, mire a fickó visszakérdez, hogy „Qué tipo de servicios?” (Milyen szolgáltatások?), ugyanis a servicio természetesen szolgáltatást is jelent. Remek… 

- a Fantát Venezuelában úgy hívják, hogy Hit, a Sprite neve pedig Chinotto

- Ninoska mesélte, hogy Venezuelában csak az állami légitársaságnak vannak új gépei, a többiek régi, lehasznált gépekkel repülnek; (ezt én is tapasztalhattam)

- a taxiknak gyakran csak a szélvédőjére ragasztott cetli jelzi, hogy taxival van dolga az embernek, a kocsi tetején legtöbbször nincs erre utaló felrat

- az autók valamennyi ablaka legtöbbször fényvédő fóliával ellátott, a szélvédőn legtöbbször egy rést hagynak fólia nélkül, hogy a sofőr azért rendesen kilásson, de volt, hogy egyszerűen egy emberfej nagyságú kör volt kivágva a teljes szélvédőfóliából, ott lehetett kilátni

- az autók rettenetes állapotban vannak, még a látszólag tíz évnél fiatalabbak is. A márkák főleg amerikai márkák, de sok a koreai autó is, és főleg Caracasban Chery márkájú kínai autókat is láttam szép számmal. Üde színfoltja a helyi gépjárműparknak az a sokezer negyvenéves vagy régebbi lehasznált amerikai hodály, amelyeket vélhetően az USA-ban legkésőbb az 1980-as években leselejteztek, itt azonban vígan élik világukat. Nyilván az sem számít, hogy huszonöt litert fogyasztanak százon. Aki tehát ’70-es évekbeli amerikai sportkupéra vágyik, az itt könnyen talál magának efféle fekete vagy piros szörnyeteget

- helyi zöldség, amivel megismerkedtem, a chayota. Ránézésre olyan, mint egy nagy zöld paradicsom, viszont félcentis közepesen kemény tüskéi vannak; hogy mire használják, sajnos nem derült ki…

Chayota

- Venezuela egyes a városaiban a közlekedési lámpák nem függőlegesen, hanem vízszintesen állnak

- sok helyen láttam kitéve útszéli üzletek mellé a CVD rövidítést. Ez kiejtve úgy hangzik, hogy sze ve de, ami egy n betűvel kiegészítve azt jelenti, hogy „eladó” (Se vende) 

- Venezuelában a köszönetnyilvánításra reagálva a „szívesen” (de nada) helyett azt mondják, hogy „Szolgálatára!” (a su orden). A másik érdekesség, hogy a nők (pl. bolti eladók) sokszor úgy szólítják a férfiakat (nem csak engem, másoknál is hallottam), hogy „Mi amor” (szerelmem). A legjobb kombináció az „A su orden, mi amor”, azaz Szolgálatára, szerelmem! volt

A tábla szerint megtaláltam a macsó fokhagyma otthonát

Mérhetetlen szeretet a hazám iránt! (sörreklám)

Kényelmesebb, mint gyalog

Jamón endiablado, azaz ördög által megszállt sonka :)

A helyi FKF autója Caracasban

Szigor egy kis üzletben: Póló nélkül belépni tilos!

Nem láttam a Bosszúállók 2-t, de mintha Batman nem szerepelt volna benne...

A Roraima ábrája díszítette a padokat Santa Elenában

Összbenyomás

Venezuela adottságai alapján Dél-Amerika egyik legélhetőbb és legsikeresebb országa lehetne, ehelyett sereghajtó. A problémát – mint oly sok más országban – javarészt nem a lakosság lustasága okozza, hanem jelenleg javarészt az, hogy Chávez Venezuelát egy Kubához hasonló rendszerű kommunista országgá akarta átalakítani (ami nem sikerült, és Chávez halála és a jobboldal győzelme miatt valószínűleg nem is fog), miközben az állami vagyont saját maga és csatlósai kezére játszotta. A turizmust, ami az egyik sikerágazat lehetne, hiszen látnivaló van bőven, és tulajdonképpen az infrastruktúra is nagyrészt rendelkezésre áll, szintén leépítették, mondván, hogy a gringók tehetnek róla, hogy Venezuelának rosszul megy, ezért nemkívánatosak az országban. Ez sikerült is: nagyon kevés turista van Venezuelában, töredéke annak, amennyi lehetne. Az is igaz, hogy az ország nem közvetlenül a turistaútvonalon (Mexikó-Kolumbia-Chile észak-déli tengely), de Venezueláról tudják is a turisták, hogy bizony nem kedvelik őket, tudnak róla, hogy a hatóságok (katonaság, rendőrség) előszeretettel zaklatják őket, és inkább elkerülik az országot. Ez főleg az olyanokra vonatkozik, akik nem tudnak spanyolul, mert Venezuelában bizony nem lehet spanyol nyelvtudás nélkül boldogulni, hiszen még az utazási irodákban sem mindenhol beszélnek más nyelven (de annyira nem, hogy a magyar/angol útlevelem alapján sem tudta senki megállapítani, hogy melyik országból jöttem). Aztán persze ott van a violencia, azaz az erőszak, melynek mind helyiek, mind turisták áldozatul esnek. Ez önmagában nem lenne probléma, hiszen mindenki, aki Latin-Amerikába jön, számol ezzel (Daniel, a német srác is mesélte, hogy tartottak már fegyvert a homlokához Rióban, és Dirk, az ausztrál is nézett már a fegyver csövébe Guatemalában), de még egy olyan plusz, ami miatt sokaknak egyszerűen már nem éri meg. Én azzal érkeztem Venezuelába, hogy egyszer látnom kell, de nem valószínű, hogy visszatérek, és elutazásomkor is ugyanezt az álláspontot képviselem. Szép volt, jó volt, egyszer. De az élmények örökre megmaradnak, és tiszta szívemből remélem, hogy az ország ismét felvirágzik majd, és a helyiek sorsa jobbra fordul. A lehetőség és az eszközök adottak.

Végül hozzá kell tennem, hogy rendkívül sok olyan dolgot láttam, amit legszívesebben lefényképeztem volna, de egyszerűen nem mertem elővenni a fényképezőgépem, mert attól tartottam, hogy valami csúnya dolog történne velem. Főleg életképekre gondolok, olyan jelenetekre, amiket taxiban agy buszon ülve, helyiek társaságában láttam, illetve éltem át. Egy biztos: jól éreztem magam Venezuelában, de főleg az utolsó napi „élményeket” követően úgy gondolom, hogy – rengeteg pozitívuma ellenére – egy ideig inkább kerülném ezt az országot.

Ahhoz, hogy Istennel beszélj, nincs szükséged mobiltelefonra. KAPCSOLD KI